Ja, igen, és még mérleget is vonunk! A vállunkat azért, mert ha olasz szemüvegen nézzük ezt az EB-t eddig, akkor semmi különös nem történt: nyelve-nyögős továbbjutás a csoportból. A mérleget meg azért, mert ilyenkor ezt illik: szurkolóként fújjuk ki magunkat, nézzünk körbe, mit kellene kijavítani, mi jöhet most?!

A csapat VB címvédőként érkezett a kontinensviadalra, ami általában magában hordozza a csúfos bukás lehetőségét. Nos, ez – noha már sokan vizionálták – szerencsére elmaradt: részemről egy a kieséses szakasz bármely meccsén elszenvedett vereség már nem minősül annak, hiszen látjuk mindannyian, itt már egyáltalán nem számít a korábbi forma, meg a világranglista-helyezés. Az első, hollandok elleni meccs lefújásakor persze mindenki elgondolkozott kicsit, bár túl komoly következtetést ebből levonni szerintem nem lehetett. Egyrészt mindenki tudta, milyen kvalitású emberkék kergetik a bőrt a németalföldi csapatban, másrészt, hogy finoman fogalmazzak, ez a meccs nem volt az a klasszikus csoportmeccs. Az első gólról lassan már csak a majáliskor zajló kispályás focikupák papucsos bírói nem mondtak véleményt (sajnos). Ezúttal sem kitérve az UEFA szabálykönyvek értelmezésére, csupán annyit jegyeznék meg, hogy aki életében játszott már olyan tétmeccset, ahol az első gólt az ellenfél lőtte hasonló, legalábbis vitatható körülmények között, az tudja, hogy ez nem egy túl egyszerű szituáció. Szerény véleményem szerint az olaszok egész jól játszottak, helyzeteket alakítottak ki, ám azokat rendre kihagyták, és persze ahogy az ilyenkor lenni szokott, jöttek a kontrák, amelyeket az uzsgyi holland középpálya remekül rántott keresztül az ezúttal szürkébb olasz középpályán, ráadásul ezúttal a védekezés színvonala elmaradt az elvárhatótól. Ennyi: a vártnál jobb holland csapatmunka, átlagos olasz nyitómeccs a szokásosnál porózusabb védelemmel.

A román meccs volt szerintem az igazi mélypont, de fordulópont is egyben. Rossz játék a végtelenül szürke románok ellen. Helyzeteikből megint kihagytak egy vékára valót az olaszok, ugyanakkor ezek a kutyaütők is rútak egy kapufát, és ha kólabá bekúrja a büntetőt, akkor bizony könnyen vége szakadhatott volna a további izgalmaknak. Szerencsére jött Gigi, aki még egy rockfesztivál közepén is magára vonta a figyelmet a rommá bebombázott punkok között. Ezen a meccsen azonban végérvényesen kiderült, hogy a squadra formája finoman szólva sem ideális. Del Piero kezdése ide, Ambrosini és Materazzi áldásos kimaradása oda, nincs, pontosabban eddig nem volt átütő erő a középpályán (Pirlo gürcölt, de nem tudta összefogni a csapatot, Gattuso ütközött, de sokszor ő járt pórul, Ambrosini kevés, Aquilani nem játszik, stb.), a védelem legjobb esetben is csak formálódóban, elől pedig nincs meg az ideális megoldás: Toni mindent kihagyott, Del Piero kicsit kedvnélküli (legalábbis annak tűnt), Cassano pedig, olyan semmilyen. Tipikus második meccs: az eredményben némi javulás és pontszerzés, borús hangulat. A meccsen mellesleg az is kiderült, hogy az EB játékvezetése messze van az elvárttól.

A román meccs után két dolog változott meg: egyrészt a középpályán megmozdult valami: Pirlo a franciák ellen nagyszerűen osztogatott, jobbnál-jobb labdákkal tömte a többieket, főleg Toni-t, emellett De Rossi úgy robotolt és passzolt, ahogy a Rómában szokott. Másrészt a védelem tengelyében a Chiellini-Panucci duó magabiztosan takarított hátul, Grosso pedig amellett, hogy jól fogta Govou-t, sokat járt elől is. A védelem tehát amennyire lehet, összeállt. No persze a kiállítás és a büntető segített a továbbjutásban, ez nem is vitás, mégis több tüzet lehetett a kékek szemében látni. A franciák pedig erre az EB-re csupán csigát jöttek gyűjtögetni az alapvonal mögötti esőáztatta fűben. Tudom, tudom, az olaszok is rosszak voltak! A ki-ki meccsen viszont akár tetszik, akár nem, nyertek. És egy világverseny első három meccse az olaszoknál nem a költészetről, meg a romantikáról szokott szólni. Aki szerint ez mák, az hívja annak, aki szerint a csillagokban van megírva, az gondolja így, aki a római istenek kegyét véli ebben megtestesülni, ám tegye, és aki eretnek módon némi olasz futballtudást is sejt mindezek mögött, nos, neki megvan a maga igaza. Ez történt Lellén, most kezdődik a tánc! Ha még ennél is rövidebben akartam volna az eddigieket vázolni, csak vállat vontam volna, és idebiggyesztettem volna: így megy ez, ha az olaszokról van szó! Megjegyzem, így sem mondtam sokkal többet.