Bár jobbára kommentelőink is osztják kitörő lelkesedésünket Antonio Cassano EB-behívója kapcsán, mégis úgy érezzük, talán némi magyarázkodást kíván a dolog. A magyarázkodás pedig merőben légből kapott lesz, tekintettel arra, hogy örömünknek egyetlen valós oka van, az pedig nem más, mint a szóban forgó játékos iránti kitartó szimpátiánk. De hát miért szeretjük mi Cassanót, ha egyszer akkora köcsög?

Azt azért az elején le kell szögezni, hogy válogatottbeli meghívóját még véletlenül sem mi küldtük neki, és nem is ő maga hamisította oda Donadoni mester aláírását; bár nem kételkedünk benne, hogy végső esetben ettől sem riadt volna vissza. Annak ellenére, hogy karrierjének jelentős részében azon iparkodott, hogy az összes valamire való szakvezető elfelejtse őt, mégis ott van a válogatottban és ott lesz az EB-n. Ennek az oka elsősorban nyilván az, hogy kiváló szezont tudhat maga mögött: 22 bajnoki meccsen 10 gólt rúgott, gólpasszokat osztott, januárban a hónap játékosa lett és a hatodik helyre vontatta be a középszerű Sampdoriát. Megérdemelte. Mégis sokan fogadták kételkedve beválogatásának hírét még válogatottbeli csapattársai közül is. Azt is megérdemelte.

Cassano szülővárosában, Bariban kezdte felnőtt pályafutását, első bajnoki meccsét 17 évesen játszotta. Az olasz focimogulok kezdettől fogva heves érdeklődést tanúsítottak iránta, Massimo Moratti például már az AS Barinál aláírt első felnőtt szerződésére is rácsurgatta a nyálát, de megkaparintani nem tudta. Nem lehet azt állítani, hogy megváltotta volna a világot Fülöp Laci kedvenc csapatánál - 48 bajnoki meccsen csak hatszor volt eredményes – mégis megdöbbentő összeget hozott nevelőegyesülete konyhájára, amikor 2001-ben – 19 évesen – 28 millió euróért leigazolta az AS Roma. A fővárosban aztán hamar kiderült, hogy nem csak egy zseniális focista, de egyben egy ordenáré tahó is. Azonkívül, hogy a pályán minden alkalmat megragadott egy kis vafankúlózásra, a farkasoknál eltöltött négy és fél éve alatt öt különböző edzőhöz volt szerencséje, és egy sem volt közülük, akivel megtalálta volna a közös hangot. Amikor viszont focizott, az annyira lenyűgöző volt, hogy nem lehetett kérdéses, hogy a válogatottban a helye. 2003. november 12-én góllal mutatkozott be a Squadra Azzurra-ban egy vesztes barátságos meccsen Lengyelország ellen. Kint volt 2004-ben a portugál EB-n is, ahol a csoportkörben hitvány módon kieső olasz csapat három góljából kettőt ő vállalt, és egyébként is, az egyetlen értékelhető teljesítményt nyújtotta a csapatban.  A klubjában később odáig fajult feszültség, hogy 2006 januárjában – anélkül, hogy csapattársaitól elköszönt volna – elhagyta Rómát. Ahhoz a Fabio Capello-hoz csatlakozott Madridban, akivel szintén nem volt felhőtlen a viszonya a farkasoknál, de a többi római edző hozzá képest akkora gyökérnek tűnt számára, hogy Cassano pár év távlatából már könnyes szemmel gondolt vissza azokra az időkre, amikor még Capello baszomázott a kispadon a baromságai miatt. Ekkorra már a napnál is világosabb volt, hogy ezt a Pán Péter becenévre hallgató kis suttyót valami egészen elképesztő tehetséggel ajándékozta meg a sors cserében azért, hogy olyan amilyen.