Na jó, igazság szerint nekem kicsit kötelességem is szeretni az olasz focit, ha már mindent imádok, ami olasz: a családi ebédes hangzavart, az emberléptékű városokat, a külső szemlélő számára káosznak tűnő, mégis hihetetlen összhangot megjelenítő közlekedést, a finomabbnál finomabb borokat, egyszóval, azt, ahogy az olaszok MEGÉLIK az életet. Az olasz foci pedig meggyőződésem szerint ennek egy kicsinyítő tükre: nem ismerek olyan olasz pasit, aki ne szurkolna a saját városa csapatának - és szigorúan csak annak-, ugyanakkor ne akarna egy kicsit hasonlítani is az aktuálisan legmacsóbbnak kikiáltott játékosra. Mert az olasz foci nemcsak a fociról szól, hanem végtelen szarkazmussal jeleníti meg a nemzet mindennapjait is (nem tudom például, ez igaz-e a német focira): az üzleti életben mai napig fennálló „családias” jelleget, az észak-dél ellentétet, a külföldieknek néha már-már túl erősnek ható lokálpatriotizmust, hogy hogyan válhat egy falubéli srácból az olasz színésznők vadászlistáját vezető prédává , és végül az egy-egy meccs utáni kitörő örömöt, ahogyan az utcát ellepve buliznak akár egész éjjel - mert ezt is volt szerencsém megtapasztalni!

Persze az előbbi bekezdésből mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy én nem ”rakom össze fejben a kezdőt”, de remélem – bízva a szerkesztő(k) türelmében és nyitottságában-, hogy a szezon végére már nem csak Cannavaro, Totti és Del Piero nevét fogom kívülről fújni!