A hír annyira sokkoló volt, hogy mostanáig nem is nagyon tértünk magunkhoz. A kapitány, Fabio Cannavaro számára véget is ért az EB még mielőtt elkezdődött volna. Épphogy megérkezett a Squadra Azzurra a sógorokhoz, az első edzésen rögtön beütött a krach: szerencsétlen belépő Chiellinitől, földre rogyás, fájdalmas ábrázat, kórházba szállítás, műtét. Kuka az egész! Egy nappal az EB-nyitány előtt illik vidámnak, izgatottnak, várakozásokkal teltnek lenni, és a magam részéről az is vagyok! Azonban Cannavaro sérülése, és főképp kiesése mellett azért nem mennék el szó nélkül! Mert bár mindenki pótolható, mint tudjuk, élnék a gyanúperrel, hogy a Real Madrid és az olasz válogatott középső védője nehezen az. Legfeljebb csak akkor, ha úgy játszik, mint első madridi szezonjában, amikor és ahol, lássuk be, kótyagosan szaladgált föl-alá, és csak az nem fűzte át, aki nem akarta. (A korrektség kedvéért idekívánkozik azért szakértő cimborám megjegyzése is, miszerint Canna olyan szituációkkal volt kénytelen szembesülni a spanyol csapat védelmének tengelyében, amire addig gondolni sem mert!). No de azért a madridi évek előtt történt egy s más!
  
A nápolyi születésű liberó serdülő korában a legendás, Maradona és Careca fémjelezte SSC Napoli regnálása idején labdaszedő fiúként bámulta a nagyokat, majd a kezdeti nápolyi évek után lehúzott 7 szezont a Parmanál, ahol, néhány más azóta világsztárrá lett csapattársával együtt (Buffon, Thuram), igazi klasszissá érett. Az azóta meglehetősen hikomat Parma akkoriban jó kis csapat volt, 1999-ben UEFA kupát és olasz kupát is nyert (utóbbit 2002-ben is), és a Juventus mögött második lett a pontvadászatban. Ezt követően következett két Internél töltött, viszonylag csendes idény, majd két scudettot húzott be a Juventus tagjaként (aztán ezeket ugye annulálták Fülöp Lackó szavaival élve). Megemlítendő, hogy 2005-ben a Serie A legjobb védőjének választották 3 második hely után. Madridba igazolása nekem finoman szólva is fura volt, de végülis két szezon alatt két La Liga győzelem lett az eredmény.
A mai napig 116 alkalommal húzta fel az azúrkék mezt, először még 1997-ben, Cesare Maldini irányítása alatt. A nemzeti csapatban aztán „összekadt” Alessandro Nestaval. Nem hiszem, hogy túloznék, ha azt mondom, ez a két játékos alkotta, alkotja a világtörténelem eddigi legjobb belső védőpárját. Bámulatosan kiegészíttették egymást. Jó fejjáték, fantasztikus ütemérzék, kitűnő helyezkedés, kiváló fizikum. Amikor ezt a két embert láttam egymás mellett játszani, mindig az volt az érzésem, hogy ezek ketten már biztos az alsó tagozatban is együtt nyelték a port a haverokkal a grundon, és már akkor is védőt játszottak, így a többiek biztos ricinust tettek az ivólevükbe, mert gólt, na azt nem lőtt senki. Csak remélni tudjuk, hogy láthatjuk még őket együtt zúzni! Mindenesetre, ami azt mondatja velem, hogy az immár 35 éves védő nehezen pótolható veszteséget jelent, az a 2006-os VB-n mutatott játéka. Hajlamos vagyok túlzásokba esni az élet minden területén, főleg olyan témában, ami a szívügyem, de amit Fabio művelt Németországban arra egyszerűen nincs jobb szó, mint az, hogy: TÖKÉLETES! Akinek az a magabiztos, precíz, légies védőmunka, amit tőle láthattunk, nem okozott legalább minimális szőrfelállást a hátán, az álmodjon élete végéig Kuttor kutyával! A sors fintora, hogy a fantasztikus teljesítmény pont vegytestvére, Nesta nélkül jött ki belőle, ami persze csak növeli annak értékét! Az olaszok összesen 2 gólt kaptak a tornán: ebből egy öngól volt, egy pedig Zidane felső lécről bepattanó tizenegyese a döntőben. Finito! Egyszerűen nem volt apelláta: aki a környékén járt, azt leblokkolta, szerelte vagy egyszerűen labdához jutni sem engedte. Aki netán elfelejtette, annak némi ízelítő. (a videó kapcsán előzetesen csak három megjegyzés: egyrészt kiváló alatta a muzsika, másrészt érdemes figyelni nemcsak a szereléseket, hanem azt is, hogy hányszor marad a labda az olaszoknál (!), harmadrészt a végén a borzalmas hozzászólás Jürgenéktől)

Lippi nyilatkozta az Aranylabda (amit pedig teljes mértékben megérdemelt, akárki akármit mond!) elnyerése után: …. „nagy bajnok, a csapat meghatározó egyénisége, posztján rendre maradandót alkotott.” Most viszont valami felpattintható pótláb kellene neki, vagy inkább én sántikálnék két hónapig fájós, műtött bokával, csak ő játszhasson! Ez az ember rengeteget tett az olasz fociért és nem mellesleg az én személyes boldogságomért is, úgyhogy végtelenül szomorú vagyok, hogy nem tud megint engem és az olaszokat is boldoggá tenni!
Nos, már hallom is: „Úgy még egyszer nem lehet játszani, mint ahogy Cannavaro játszott 2006-ban!” - ami valószínűleg igaz is lehet. De akkor is, ha egyszer sikerült, akkor akár még egyszer sikerülhetne! Materazzinak nem fog, az tuti! Mindenesetre a hírek szerint a műtét sikerült és Fabio a helyszínen izgulja végig a csapattal a küzdelmeket, a csapatkapitányi karszalagot pedig Buffon vagy Del Piero veszi át. Mondjuk bármelyiküknél jó helyen lesz, az igaz!
Donadoni most azon gondolkozik éjszakánként, kik lesznek a bekkpár tagjai. Minden bizonnyal Chiellini és Materzzi vagy Gamberini, esetleg Panucci. Hát nem tudom, se Nesta, se Cannavaro, (nochdazu se Totti, se Pippo), ez azért szomorú! De mindig az adott helyzetet kell megoldani, úgyhogy csak reménykedni tudunk, hogy az említett kispajtások (akik szintén kiváló védők) ellátják a kötelességüket a védelem tengelyében. És most már aztán végképp itt a célegyenes, úgyhogy kedves signori, kéretik most már nem lesérülni!